9. téma
Ősmaradványok és a kultúrtörténet (A mitológia, a mese geológiai vonatkozásai)

Mi az ősmaradvány?

A földtörténeti időkben élt növények és állatok megkövesedett maradványai, másképpen fosszíliák (egykori állatok váza, csontja, egész maradványa, lenyomata stb.).  A történelem során különböző magyarázatok születtek arra vonatkozóan, hogy mik a fosszíliák és hogyan kerültek a megtalálási helyükre. Némelyik magyarázat a népmesék és mitológiák világához kötődik. Kínában az egykori emlősök, köztük a Homo erectus fosszilizált csontjait „sárkánycsontoknak” tartották és gyógyszerként vagy afrodiziákumként használták. Nyugaton a hegyvidékeken talált tengeri élőlények fosszíliáit a bibliai Özönvíz bizonyítékának tekintették.

A legtöbb hiedelmünk nem más, mint az ősi vallási-misztikus képzetek túlburjánzása. Egyes tárgyaknak, cselekményeknek természetfölötti hatást tulajdonító és bizonyos jelenségeket természetfölötti erők megnyilvánulásaként magyarázó tévhit a babona, legalábbis így határozza meg a szakkönyv. Fő ismertetőjele a rejtett összefüggések megléte, azaz mágikus jelentőség tulajdonítása bizonyos gyakorlatoknak. Köztük azonban semmilyen bizonyítható kapcsolat nem létezik, olykor a józan észnek is ellentmondanak. Ennek ellenére mégis befolyásolják életünket, sőt, szép lassan beleivódnak a hétköznapjainkba, és gátlásokat alakítanak ki, vagy önbeteljesítő jóslattá válnak.
A kultúrtörténetük során fejlődött a hiedelem és mondavilágunk is. Az egyszerű ember mindazokat a megmagyarázhatatlan égi-természeti jeleket, a földben megtalált csontokat, ősmaradványokat, kagyló – csont – vázdarabokat vagy érdekes, egyedi sziklaformákat amivel találkozott a saját élete részévé tette: megmagyarázta. Mondákká, mesékké misztikus legendákká szőtte, amivel a környezetében találkozott és számára idegen, megmagyarázhatatlan volt. A középkori keresztény kultúra a számára ijesztő dolgokat az ördöggel, a sátánnal azonosította félelmet, ijesztő hiedelmeket szőtt köré (innen ered a patás-ördög ábrázolás, vagy a sárkányok, félelmetes halált hozó lények mítosza).
A görög-római nép a földközi-tengeri kalandozásai idején olyan szigetekre, vidékekre is eljutott, amely érintetlen, lakatlan volt. A felfedezések, területbejárások során talált ősi csontok, ősmaradványok addig ismeretlen formák, vagy éppen a nagy méret miatt a hajós nép szájhagyománya útján legendákká, mítoszokká nőttek.

Az ember kultúrtörténetének kezdeti szakaszában, a közvetlen környezetét – az erdőket, vizeket, hegyeket, majd az eget is – szellemekkel, felsőbbrendű lényekkel népesítették be (lásd görög istenek az Olimposzon – egy - egy emberi tulajdonsággal felruházva). Az egyszerű ember, akit félelem fogott el a számára érthetetlen elemi erők láttán, a természeti jelenségek mögött földöntúli hatalmakat sejtett. Az elemi csapásokat, betegségeket stb. valamilyen rosszindulatú szellem (démon) mesterkedéseinek tulajdonította. Felfogása szerint a démonok olyan lények, amelyektől óvakodni kell, amelyeket különféle mágikus szertartásokkal ki lehet engesztelni, és amelyek ellen időnként a jóindulatú szellemek segítségét lehet kérni.
A magyar néphitben és mesevilágban egyaránt szerepelnek olyan mitikus lények, amelyek a túlvilágon, többnyire az alsó világrészen laknak, ember- vagy állatalakban, de emberi módon élnek. A természetfeletti erővel, képességgel rendelkező emberek – a mesék és hiedelmek hősei – azonban felveszik velük a harcot, és le is győzik őket. A mitikus lények a hitvilágban jóval félelmetesebbek, mint a mesevilágban, ahol a túlvilági lények értelmi képessége alacsony, könnyen rászedhetők.
SÁRKÁNY
Sok olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat, valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű, lángot lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve – változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. A sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre, az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk.
A sárkányelképzelések országonként is változtak, voltak jó sárkányok és gonosz sárkányok, egy fejű és 7 fejű is, repülő és királylányt rabló is.
A sárkány szó a török sarakan = máregköpő szóból ered, így a sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó, de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a sárkányt megformálták.
Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején utaztak. A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra.
Tudjuk, hogy a sárkányokról, mint hatalmas testű lények létezéséről szóló elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú „sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.

A különféle lények, amelyeket ma sárkánynak hívunk, valószínűleg nem azonos eredetűek, de mégis egymással párhuzamosan jöttek létre különböző kultúrákban a világon, talán fosszilizálódott dinoszaurusz- és ősi emlőscsont maradványokra született magyarázatképpen.

A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, és az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, és a fellegekben lakott.  Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban népmeséinkből ismert. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos.

A kínai sárkányok általában jóságos lények, a sárkány - éve a kínai naptár szerint a legszerencsésebb év, az ebben az évben született gyermekek élete gazdag, boldog és szerencsés lesz.

A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.
1. A sárkánykígyó = zomok (orosz, szláv nyelvekben, lengyel nyelvben (zmija=’kígyó’-t), a szlovákban (zmija =’viperá’-t) jelent) jellemzője: réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a sárkányt. Embereket hív segítségül, és a sárkányt legyőzik. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él, de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és állandó rettegésben tartja a lakosságot.
Sárkány összetételű helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta, Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a mocsárban élő sárkányra, a zomokra vonatkoznak, melyekhez többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek.
Ipolyi Szirmayra hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi címerekbe és templomi festményekbe a szárnyas kígyók és a sárkányok. A sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a „sárkányölő” Szent György-legendákhoz.

2. A sárkánykígyó a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik, megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót Szerecsenországba viszi, összeaprítja, és a húsát eladja, ott ugyanis az emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá.
Egyik mondatípusunk, mely rokonságban áll a kígyó köve mesetípussal, arról szól, hogy az ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és szomjúságát eloltsa.
 Faragott kígyókő
 Alakjuk golyó, tojás, elnyújtott tojás; minél több kígyó fújta, annál nagyobb, néha lyukas. A hit szerint 50 ~100 kígyó is összegyűlik erdők napsütötte helyein, árkok mélyén, tölgyfák ágai között kígyókövet fújni. Fejüket ilyenkor feltartják, összetolják, farkaikat keresztül dobálják egymáson, már messziről hallatszik sípoló hangjuk. A kígyókövet összeköpködik: előbb csak kisebb köpéscsomó, később azonban megkeményedik. A kígyókőnek tartott köveket mágikus tárgyként használják: aki ilyent talál, szerencsés lesz, erszényben hordva sosem fogy ki a pénze, vagy gyógyulást nyer a betegségéből. – tartja a monda és a babona.
 
Képzeljük el, amikor Európába kerültek a távoli vidékek egzotikus állatai, például a komodói varánusz (komodói sárkánygyík) a mítosz és a valóság beigazolódni látszott, ezek a sárkány szerű lények a maguk ijesztő külsejével az összes sárkánytulajdonságot magukra vették. (pláne hogy ragadozó életmódjuk, gyors mozgásuk, támadó viselkedésük halálos marásuk félelmetes külsejükkel párosult)
A sárkánygyíkok legendájához jó alapot adtak az óriás krokodilok, aligátorokról szóló úti beszámolók, leírások az afrikai felfedezésekről, így lettek az első igazán sárkányszerű hüllők az európai kultúrtörténet fontos szereplői. Gondoljuk csak meg, ha a kárpát-medencei ember egy egykori dinoszaurusz koponyáját megtalálta, egyből mesét, legendát gyártott köré, hogy megmagyarázza keletkezését.
Egy Allosaurus fosszilizált koponyája:
  „Sárkány profil”

3. A Többfejű sárkány: Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás termetű, rettentő erejű démon.”
 
Az Északi-tenger mentén hajózó vikingek és a Földközi-tengeren hajózó görögök is beszámoltak, fura partra dobott állati tetemekről, nagy testű több nyakú lényekről. Az óriáspolipok maradványa jó alapot adott a többfejű szörnyek, sárkányok legendájához.

4. A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. A különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.
Ez a sárkánytípus Az égígérő fa típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül elpusztítania a sárkányt, és táltos lova hátán lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A sárkány szó Erdélyben forgószelet is jelent és a magyar mesékben a sárkány gyakran forgószélben érkezik.
A felvilági sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van, kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek.

A földtörténeti középidőben élt Pteranodon az egyik legnagyobb testméretű őshüllő mely még repülni nem tudott, de szárny szerű végtagokkal már rendelkezett. Szárnyainak fesztávolsága átlagosan 7 méter volt (egyes példányoknál elérte a 9 métert is), fejének hossza a csőre hegyétől a fej végén lévő csonttarajáig 1,8 m. Szárnya a denevéréhez hasonlóan bőrből volt, amelyet a kéz- és karcsontok feszítenek; ám a Pteranodon szárnyvégét csak egyetlenegy ujj feszítette. A fej végén lévő csonttaraj az állat csőrének súlyát ellensúlyozta. Az állat testét szőr borította. A tüdő mellett légzsákjai is voltak. Ilyen lényekkel az ember nem találkozhatott, így ősmaradványainak előkerülésével egyedisége, furcsasága, a hatalmas mérete miatt sárkányszerű életmódot tulajdonítottak neki.
A mesékben, mondákban főleg az Északkelet-Magyarországi mesékben él egy  ember alakú sárkány is. Ez a sárkány már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó, külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. A mesében a sárkány egy ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban az urál-altáji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez hasonlít, főleg a gonosz embereket jelenítették meg így.
TENGERI SZÖRNYEK
A sellők avagy hableányok mitológiai lények. Olyan leányok, akiknek a teste halfarokban végződik. Az ókorban több hajós is látni vélte őket. Ugyanúgy, mint a félelmetes hidrákat és óriás polipokat, amelyek hajókat roppantanak össze és pusztítanak el. Mindegyik nép, legyen az hajós vagy szárazföldi, félelmeit, rémületét kivetítette a környezetében lévő megmagyarázhatatlan tárgyakra. A görög mitológiában a lernéi hüdra egy ősi, kígyóra emlékeztető vízi szörnyeteg, számtalan fejjel – írásokban több fej jelenik meg, mint amennyit az amfórafestők ábrázolni tudtak – és mérgező lehelettel.
A nagytestű tengeri állatok teteme, maradványa, néha ősmaradványa ihlette ezeket a lényeket.
ÓRIÁSOK
Az antik görög mítoszokban szereplő óriások, az egyszemű Küklopszok, az ősi Titánok és a kígyólábú Gigászok is régebbi történetek megújult szereplői. Őseik közt megtaláljuk a sumér Gilgames-eposz Humbaba nevű óriását és a germán mitológia jötunjait, az istenek ősellenségeit, akik a Föld északi és keleti peremének zord, jeges vidékein élnek. Az óriásokról szóló történetek a világ valamennyi táján léteznek, noha a régészeti leletek tanúsága szerint az átlagosnál nagyobbra nőtt emberek nem éltek minden kontinensen.
A Bibliában több helyen is megjelennek az óriások, a legismertebb talán Dávid és Góliát története. A világ meséi és legendái számtalanszor hivatkoznak óriásokra és tetteikre, pl. sok építmény felépítését nekik tulajdonítják…
Több természeti képződmény az óriások műve: Óriások asztala (hatalmas kőzet pad), óriások csizmája (hatalmas csizma alakú bazaltkifolyások) vagy Íroszágban az Óriások útja.

Ismeretes a történelemből néhány konkrét „óriás”, pl. Charles Byrne, akit a maga idejében csak Ír Óriás néven emlegettek, csontváza ma is látható a londoni Hunterian Múzeumban. A 7 láb 7 hüvelyk (231 cm) magas férfi 19 éves korában hagyta el otthonát, és Londonba utazott, hogy kamatoztassa rendkívüli külsejét. Az 1761-ben született férfiú hamar híres és gazdag lett, de túlságosan szerette a gint, és emellett gümőkorban is szenvedett, így a dicsőség nem tartott sokáig - 1783-ban meghalt. Sokáig titok maradt, hogy mitől lett Byrne óriás, ám mint arról a The New York Times beszámolt, brit és német kutatók nemrég genetikai vizsgálattal rábukkantak a magyarázatra: kiderült, hogy a férfi hipofízis rákban szenvedett. Az ilyen daganat torzulást idéz elő - a beteg homloka domború, állkapcsa, keze-lába igen nagy -, fejfájással, látási problémákkal, és más tünetekkel is jár. A növekedési hormont is kiválasztó hipofízis rák általában felnőttkorban, a teljes testmagasság elérése után fejlődik ki. Ha viszont gyermek- vagy serdülőkorban jelentkezik, az könnyen vezethet óriásnövésre.
A legendák óriásai barlangokban éltek, vastag csontú, magas nagytermetűek voltak, éppen olyanok, mint a barlangokból előkerült barlangi medve csontok. Ezekkel a mainál nagyobb termetű medvékkel még emberősünk is harcolt, mítosz és szellemvilágában negatív szereplőként élt, így generációról generációra a mondavilágunkban fennmaradt és a félelmetes medveóriás, emberi alakot öltött és emberi óriássá vált.
Az Égei-tenger peremén, főleg ciprus és a környező szigeteken néhány évezrede még éltek ciprusi törpe elefántok (Elephas cypriotes), ami  az elefántok egy kihalt fajtája, amely rokonságban állt a ma is élő ázsiai elefánttal. A ma elfogadott tudományos vélemények szerint a ma már kihalt erdei őselefántból alakulhatott ki, valószínűleg a miocén végén. Becsült súlya mindössze 200 kg volt. A törpe elefánt csontjait nagyon ritkán lelték fel, amit találtak az a koponya, középen nagy lyukkal (ormány). Az embernek a szigetekre érkezése előtt már kihalt állatok koponyáit megtalálták, ami az emberi koponyánál nagyjából kétszer nagyobbak, voltak. Mivel a szigetlakók soha nem láthattak elefántot, nem is ismerhették fel a koponyáját. Az ormánynyílás könnyen összetéveszthető egy magányos szemgödörrel. (A koponyák tényleges szemgödrei oldalt, alig észrevehetően helyezkednek el.)
Az egyszerű ókori hajós népek nem tudták máshogy magyarázni, mint hogy ezek a fura nagyfejű, óriás emberek 1 szemmel rendelkeztek. Ezek lettek a küklopszok (= egyszemű óriások a görög mitológiában).

AZ EGYSZARVÚ
Krisztus előtt 400 évvel írja a görög Ktésziász, hogy a hindusztáni királyságokban roppant fürge vadszamarak élnek, fehér a szőrük, bíborvörös a fejük, kék a szemük, a homlokukon pedig hegyes szarv van. Ez az egyszarvú első ábrázolása, innen ered. Ezek után még kb. 160 leírást találtak, amely egy ilyen állatot emleget, persze apróbb eltérések voltak a leírások között. E fantasztikus állatot legtöbbször fehér lónak ábrázolják, melynek kecskeszakálla van, hátsó lába antilop láb, a homlokán pedig egy hosszú tekervényes szarv díszlik. Az egyszarvú az eddigi ábrázolásokban mindig szelíd állatnak volt feltűntetve. Leonardo da Vinci az állat érzéki természetével elmagyarázza, hogy könnyen elejthető az egyszarvú. Ha egy ember a közelébe megy, az érzékiség elnyomja benne a vadságot, fejét az illető ölébe hajtja, és akkor elejthetik a vadászok.

               
Ragadozó dinoszauruszok fosszilizálódott mellső karma (külső íve: 37 cm) a kőzetrétegek körül előkerülő csontokra sehova nem volt illeszthető. Így került a mesebeli állat homlokára…

A GRIFFMADÁR

A griff vagy más néven griffmadár (latin: gryphus) egy legendás mitológiai állat, amelyet oroszlán testtel, sas szárnnyal és fejjel képzeltek el az ókorban. Nevének jelentése a görögben: csőr, kampós orr.  Ahogy hagyományosan az oroszlánt tekintették az állatok, a sast pedig a madarak királyának, úgy a griffet is különösen hatalmas, fenséges állatnak, minden teremtmény urának tartották. A griff hatalmas kincs, a gazdagság őrzőjeként is ismert volt.

Adrienne Mayor, egy klasszikus korral foglalkozó néprajztudós szerint a griff alakja az ókoriak tévedésén alapult, mely az alakot a Protoceratops fosszíliáiból (melyek a szkítiai Altai-hegység aranybányáiból kerültek elő a mai Kazahsztán területéről) vezette le.

Az egyik legnépszerűbb mitológiai lény, ábrázolásaival a mai napig találkozhatunk. A griff visszaköszön a festményekről, szobrokról, regényekből, és a mitológiai lények közül a legnépszerűbb heraldikai alakká vált a középkorban.

Gryphaea kagyló kihalt osztriga faj, melynek formája a griffmadár csőréhez hasonlít