6. téma
A szobrászat kőzetei és történetük (gránit, homokkő, agyag és egyéb szobrok)
 

Az őskőkori művész, aki gyűjtögetéssel és vadászattal teremtette elő táplálékát, azért készített szobrokat, rajzolt és festett, hogy a mágikus cselekményekkel, a zenével és tánccal együtt a maga javára fordítsa a természeti jelenségeket. Ahogy az előzőekben láttuk 10 000 -15 000 évvel ezelőtti korszakból szép számban maradtak fenn barlangrajzok, és - festmények illetve agyagból, puhább kőből, mamutagyarból készült szobrok, domború, vésett táblák.

Emberőseink körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt kezdték el az eszközeiket arra használni, hogy segítségükkel további eszközöket gyártsanak. Majd ezt követte az a lépcsőfok, amikor a szerszámaikat különböző anyagok egyszerre való felhasználásával készítették el, gondolhatunk itt például a lándzsára (200-300 ezer éve). Ezek a kiegészítő eszközök lehetővé tették az őskoriak számára reakcióik rugalmasságának és hatékonyságuk bővítését.
Több alapvető és egymást kiegészítő eszközt ismerünk, ilyenek a tű és a cérna, a horgászbot és a zsinór vagy a kalapács és a véső. Az íj és a nyíl pedig ezek között egy különösen összetett példa. Az elkészítési technika rekonstrukciója kimutatta, hogy nem kevesebb, mint tíz eszköz szükséges az előállításukhoz. Összesen 22 alapanyagból állnak, továbbá meg kell még említeni a három „félkész” terméket, például a kötő- és ragasztó anyagokat. Mindezt öt gyártási fázisban végezték őseink. A kutatók tehát kimutatták a homo sapiens korai története eszközhasználatának igen magas komplexitását és fejlettségét.

A szobrászat az eszközhasználat elterjedésével és egyre finomabbá válása révén alakult ki. Az ősemberek legelterjedtebb első eszköze a szakócák azaz marokkövek. Ezeket a késszerű, kaparó eszközöket fegyverként és szerszámként használták. Hajdanán kovakőből készültek, amit egy másik kőhöz ütögetve pattintottak megfelelő éles, hegyes alakúra.
Természetesen ezeket állatmotívumokkal díszítették.
A legapróbb csontdarabkákon is bekarcolt állatok képmásai biztosították a mágikus erőt a vadászoknak. A kőhegyek, csonthegyek, hajítódárdára erősített orsó alakú hegyek hosszú idő eltelte után változtak, mindkét oldalán megmunkált, 15-20 cm hosszú, két szélén éllel ellátott ékké.

Az i. e. 150 000 év táján a "kétoldalas" eszközé "mandalává" alakul. Áramvonalas, kiválóan használható, tökéletes a formája - már művészinek mondható. I. e. 50 000 körüli időkben a Neander-völgyi embernek olyan tökéletes szerszámai voltak, amelyek új művészi formák létrehozásához vezettek. A jobb éghajlati feltételekkel megváltozott az ősember környezete is. Megkezdődött a neolitikum, vagyis az újkőkor.

A gyűjtögető életformát felváltotta az állattenyésztés és a földművelés, és ezzel együtt a letelepedett életmód. Ekkor alakult ki az agyagművesség. A neolitikum kultúrája a kerámián alapszik. Ilyen például a magyarországi körösi-, bükki-, és tiszai kultúra.

A szobrászat kezdetét a természethű állatábrázolások jellemezték. Mai elképzelés szerint, művészetük a mágia szolgálatában állt, a sikeres vadászatot kellett segítenie. Az ember először célszerű, egyszerű tárgyakat készített, amiket szabályosra formált. Kőből vagy csontból készült kicsi állat és emberfigurák jelentek meg.
Ehhez az agyi tevékenységnek úgy kellett fejlődnie, hogy a síklátásból a térlátás kialakulásával az ábrázolni kívánt személyt vagy állatot térben tudja elképzelni.

Az ábra a sík és térlátás átmenetét ábrázolja. A lausseli "Vénusz", vagy más néven az ún. "bölényszarvat tartó Vénusz" kb. 44cm magas, és valamikor okkerrel volt befestve, dús idomú, akárcsak az őskori ábrázolások egyéb nőalakjai.

Az állatokat ábrázoló plasztikák és szobrok kifejezetten jó minőségűek és élethű megfigyeléseken alapultak. Az állatábrázolás, amely szorosan összefüggött az ember számára létfontosságú vadászattal, műhelyekben gyakorolt művészet volt, amit varázslók és művészek a barlangok közös kultuszhelyein tanítottak.

Vadászati szertartás faragott bölénycsordánál. Emberősünk szertartások és kultikus tánc közben eljátszotta a vadászatot a harc előtt.
A liguriai Toirano barlangjában az agyagban lábnyomokat, ujjal rajzolt jeleket és emberi karmolás nyomokat fedeztek fel, amelyek a barlangi medve karmának nyomát utánozták. A toiranói lelet tükrözi, hogy a Neander-völgyi ember szemében egy állat alakú kő az állat titokzatos képévé válik, ezért agyaggolyókkal dobálja meg. Innen eljut odáig, hogy egy szarvra, mancsra vagy orra emlékeztető természeti forma késztetésére maga készítse el az állat képét. Ez csak egy lépés - amelyhez csaknem 20 000 vagy 30 000 évre volt szükség. A képalkotás kezdetei kb. a Neander-völgyben rejtőznek.
Később az élelemszerző életmód következtében a termékenység gondolata került előtérbe. A termékenység jelképe a nő lett, az általános, mindenekfelett álló nő, a nagy Anya (Magna Mater), mint az élet forrása, aki mindennek a kezdete és vége. A figurális ábrázolások nem gyönyörködtetni kívántak, hanem a termékenységi varázslás szolgálatában álltak. A szobrok többsége agyagból készült, és 30 cm-nél kisebb

A mentoni Vénusz

A "Vénusz" szobrok jellemzői: a női jellegek eltúlzása - hatalmas domborulatok - túlzottan telt formák, arcnélküliség, vagy az arcvonások alig kidolgozottak, a profilok torzak, csökevényes a kéz, karok és lábak elnagyoltak - általában jellemző az aránytalanság. A nőiesség foglalataként elhízott, az anyaságtól deformált testet jelenítenek meg. A nőket ábrázoló szobrocskák az otthonnal és a tűzhellyel álltak kapcsolatban.

Ki a szép? A választ minden kor ezernyi formában hagyta ránk: szoborban, falfestményen, graffitin, vásznakon és fényképeken. Az első „szépség” talán a willendorfi Vénusz lehetett.
Bár azt nem tudjuk, hogy az ősember, aki ezt az aprócska szobrot faragta ilyen dúskeblűvé, korának szépségideálját látta, vagy csak a termékenységet akarta így megformázni. Az antropológusok a mai természeti népek megfigyelése alapján azért gyanakodnak: a dús kebel, a húsos idomok bizony erős ösztönöket csalnak az őserdők mélyén…
Az ókorból már sokkal többet tudunk. Egyiptomban a szépségnek igazi kultusza alakult ki, istennője is lett: Hathor.
A fáraók országából számos ideál került elő, akiket már életükben himnuszokba foglaltak: Teje királyné, III.Amenhotep felesége, Nofertiti, a szépség hattyúnyakú ideálja. A szépítkezés Egyiptomban valóságos iparrá nőtt: ékszerek, parfümök, illatos fürdők szépítették a hölgyeket – és az urakat is!

Bár a nő bizonyítottan mindig jobban szerette testi bájait fitogtatni és díszbe öltöztetni a férfi szépségideálnak is voltak sémái, hagyományai. Ez legfőképpen az ókori görögöknél alakult ki, akik mesterien ötvözték világnézetüket az esztétikával és a képzőművészettel.
A szobrászat nyelv lett: rajta a fiatalság- frissesség, a szépség, az arányok mértékével. A test szépsége ekkor nyer el olyan formát, amely aztán többször visszatér a történelem folyamán: Vénusz karcsú és ártatlan arcú, pirospozsgás és gyermeki, Mars és Apollón dalia, csinos és örökifjú.
A rómaiak – tudjuk – ugyanezt koppintották le.

A középkorban a test szépségét ördögi műnek tekintették, bujaságnak, amit rejtegetni kell.
Szép emberek azonban akkor is éltek, Szép Fülöp, az állítólag oly bájos Eleonóra királyné vagy a mi Gizellánk.

 A reneszánsz újra felébreszti az embert, középpontba kerül önmaga, így teste is. Lucretia Borgia, Michelangelo Dávidja és a kor nemes hölgyei Leonardo képein jól tükrözik, hogy a szépségideált ismét görögösre fogták.
Negyven évvel korábban Agostino di Duccio kezdte megmunkálni azt a márványtömböt, amely azóta várta Firenzében, hogy valaki kifaragja. Mikor Michelangelo megkapta a feladatot, azonnal egy nagy problémával találta magát szemközt: a követ nem csak megfaragták, hanem át is lyukasztották. Valószínűleg ezért került Dávid testsúlyt nem viselő bal lába olyan ferde helyzetbe. Az elkészült szobor a hagyományokkal ellentétben nem egy fiút ábrázol, kezében Góliát levágott fejével, hanem egy fiatal férfit a harc előtti pillanatokból. A mű a művész egyik legsajátabb vonásait mutatja: az ábrázolt személy cselekvés előtti belső feszültségét látszólagos külső nyugalommal fejezi ki.
A ruhátlan emberi test Michelangelo művészetének fő tárgya, érzelmeinek, gondolatainak tolmácsolója.
A szobrot eredetileg a firenzei városháza közvetlen közelében állították fel, csak 1873-ban helyezték mai helyére.

A barokk korban, amikor a katolikus prüdéria keveredett a szemtelen udvari élettel, a nagy szoknyák és ruhák korában, a nemesi etikett csúcskorában bizony dúsabbak lettek a „szépek”.

Rubens képei jól tanúskodnak a barokk szemléletről: a nő folyékony és párnás, a férfi potrohos, és szakállas. Persze, Mária Terézia vagy lánya, Marie Antoinette ifjú hajadonként még igen csinosak voltak, később válhattak Nagy Katalinhoz hasonló méretűvé.
A romantika korában a karcsúság, a kecsesség és az „aranyifjú”, „alabástrom arc” jött divatba. Andrássy Gyula gróf és Sissi királyné tökéletes példái a romantikus szépségideálnak.

A férfiak karcsú derék, izmos és széles váll, büszke tekintet, pici bajusz és göndör haj egyik oldalon, fűző, kecses mozdulatok és szép arc másik oldalon.

Izsó Miklóst a népi tánc motívuma izgatta leginkább a falusi témák közül. Arasznyi kis szobrok ezek, amelyek közül egyikmásik megmintázásához alig volt szüksége egy-egy órára. Első pillantásra sebtében odavetett vázlatoknak tűnnek, de a forma, érzés és gondolat harmóniája mégis megvalósul bennük. A sorozat tizenöt darabból áll, a "Táncoló paraszt" időben az utolsók közül való, feltehetőleg 1870-ből, s a téma leginkább megérlelt feldolgozása.

A XX. század – a maga fergeteges eseményeinek köszönhetően – a testet, a szépséget, az esztétikát lerombolta, majd ismét felépítette. A szép átértelmeződött, így lehetett a harmincas évek német férfiideálja egy kisbajszú diktátor, vagy a párizsiak kedvence a párduchölgy, Josephine Baker.

A mai szépségideált Amerika teremtette meg: kezdte Mae West, majd Marylin Monroe, Madonna, Britney Spears és folytathatnánk. Egy sor szőke egymás után. A nők karcsúbbak és pucérabbak mint valaha, a férfiak pedig a nyolcvanas évek macsó korszaka után elnőiesedett vonásokkal lesznek egyre „szebbek”, szálkásabbak, szikárabbak…. A szépség történetét sokan megírták, sokféleképpen. Mégis, a titokra, hogy ki a szép, nem lehet rájönni. Aki szép, az szép. A szépségideálok azonban mindig jó mutatói egy társadalomnak, egy adott kor mentalitásának.
Gránit, homokkő, agyag és egyéb kőzetek, mint a szobrászat alapanyagai
A Föld sok területén évszázadokkal, sőt évezredekkel később is megmaradtak az ősi kultúra bizonyos szokásai és formái.
Például a Húsvét-szigeteken ma is látható régészeti emlék, a 8-10 m magas vulkáni tufából faragott kőszobrok azaz idolok, - faragott bálványok (Kr. u. 1 000-1 600).

A hatalmas kőfejek, moai szobrok, feltehetően híres törzsfőnököket, vagy nagy tiszteletben álló ősöket ábrázolnak. A legismertebb fotókon a többtonnás szobroknak csak a fejét vagy a vállát látjuk, testük nagy része a föld alatt rejtőzik.
1722 húsvét vasárnapján, egy holland hajó legénysége váratlanul földet pillantott meg a Csendes-óceánon, a délkeleti passzátszelek övezetében. A sziklás, barátságtalan parthoz közelítve Jacob Roggeveen admirális meglepetten vette észre, hogy ameddig csak a szem ellát, gigantikus szobrok sorakoznak végig a part mentén, háttal a tengernek, fejükön jellegzetes fejdísszel. Az érdekesség csak az, hogy ezen egyszerű körülmények között élő emberek, közel 900 ilyen szobrot épített, amelyek között még 8 tonna súlyúak is akadnak. A szigetlakók azt vallják, hogy a szobrokat egy természetfeletti erő, az ő szavuk szerint a ,,Mana”, mozgatta.

A gránit a földfelszín legnagyobb tömegben előforduló savanyú mélységi magmás kőzete. A gránit nagy mélységekben keletkezik, ezért felszínre csak a fedőrétegek lepusztulásával kerülhet, vagy a hegységképző erők emelik magasba. Ásványai: szürkés színű, áttetsző kvarc, fehér vagy rózsaszínű földpát, fekete biotit csillám. Hazai előfordulása: Velencei-hegység.
Felhasználása: építő-és díszítőkő (középületek burkolata, járdaszegélyek) Nehezen megmunkálható, de igen ellenálló kőzet. Az egyiptomi kultúrában a halhatatlanságot, örökkévalóságot jelképezte. Oszlopok, lépcsősorok, talapzatok, szökőkutak, orszlán –turul és előkelő királyi alakok szobrai készültek gránitból a kultúrtörténet során.

Luxori templom-Oszlopok,kolosszusok

II. Ramszesz gránitból készült hatalmas szobrai fogják közre a bejáratot, mely III. Amenhotep fenséges oszlopsorával folytatódik. Az oszlopokon, falakon képek, az Opet- ünnepet ábrázoló jelenetekkel. Az oszlopsor III. Amenhotep udvarába vezet, melynek papiruszkötegeket mintázó oszlopsora talán a legszebb része az egész épületegyüttesnek. Az oszlopfők itt is papiruszbimbókat ábrázolnak.

A homokkő színe az elegyrészek minőségétől függ. A szín változhat a világos sárgától a vörös árnyalatokon át a zöldes és feketés megjelenésig. A vöröses elszíneződést a vastartalmú elegyrészek okozzák, a sötétszürke, feketés színváltozat a földpátok túlsúlyát jelzik.

Már az ókorban kedvelt építőanyag volt. Tömbös megjelenését a korai egyiptomi építészet, a Római birodalom területén középületek építésére egyaránt használták. Több alkalommal az előfordulások masszív tömegében kivéséssel térkiképzést alkalmaztak (Petra, Királyok völgye).

Az ókorban Indiában, Burmában egyaránt elterjedt építőanyag volt. A középkori építészetben is kiterjedten alkalmazták, de az újkorban és a jelenben is jelentős a felhasználása. A szobrászatban egyedi, nagyméretű alkotások (obeliszkek, diadalkapuk) készítésénél használták. A kvarcalapú kovásodott homokkő szobrászati alkalmazása a rossz faraghatóság miatt nem volt elterjedt, az agyagkötésű homokkövek finomabb megmunkálásra alkalmasabbak. A kalcitkötésű és az agyagkötésű homokkövek az atmoszferikus hatásra felületükön porladnak. Különösen jelentős ez a hatás a savas esők megjelenése óta. Ezért az ilyen homokkőből készült műtárgyakat napjainkban felületi kezeléssel, bevonattal látják el. Ma is kiterjedten alkalmazzák az építészetben, alap és lábazati burkolatoknak, járófelületek kiképzésénél. Kiterjedt alkalmazását láthatjuk a vízépítésben, ahol hullámtörők, mólók, kikötői létesítményeknél a durva kitermelésű homokkövet is hasznosítják.

Agyagtárgyak
 Az agyagtárgyakat kézzel formázták, de így, fazekaskorong nélkül is nagyon változatos alakúak keletkeztek. A kultikus és a halotti szertartásokhoz használt tárgyak igen vékony falúak.
Az edények dísze általában geometrikus, egyenes vonalakból álló alakzat például háromszög, rombusz, spirál, vagy farkasfog alakú. A díszítés technikája lehetett színezés, pontozás, bekarcolás, ujjal benyomkodás. A bekarcolt díszítőelemhez néha fehér festék is járult, ami kiemelte a mintát az edény sötét hátteréből.
Az ókori görög művészetben a kerámiaedények kínálták a legalkalmasabb felületeket képek vagy akár egész történetek megjelenítésére.
Az égetett és festéssel díszített agyagedények ezrei maradtak ránk. Többségüket sírokban találták meg, hiszen az elhunytak mellé helyezték őket. Manapság általában "görög vázákként" emlegetjük e tárgyakat. Pedig az elnevezés félrevezető, hiszen a felettébb változatos formájú edényeket egyáltalán nem virágvázának, hanem különböző funkciót betöltő használati eszközöknek szánták.
Például a három fogóval ellátott hüdriában vizet hordtak, a kratérban hígították fel a bort vízzel, a külixből vagy kantharoszból itták a bort, a palackhoz hasonló leküthoszban pedig olajat vagy parfümöt tároltak.

 A Kr.e 3. században Kínában a Csin család került hatalomra . A nevükből származik a Kína elnevezés. Az első Csin uralkodó felvette a császári címet. Az első császár egyedülálló tehetségű uralkodó volt. Katonai hódításainak köszönhetően ő egyesítette először Kína területét egy hatalmas birodalommá. A közlekedést úgy fejlesztette, hogy egységesítette a kocsi tengelyek hosszát, így azonos szélességű keréknyom alakult ki, ami meggyorsította a közlekedést a fővárosból a szerteágazó földutakon. Halála után több ezer, agyagból készített katona őrködött felette.

A feltárás során több ezer mázas cserépfigurát ástak ki a régészek. A cseréphadsereg Cs'in Si Huang-ti császár sírja közelében állt. A császárnak nagy szerepe volt a kínai Nagy Fal építésében is. A tökéletes hadrendben felállított sereg feladata a császár nyugalmának védelme, őrzése volt a halottak birodalmában. Három földalatti építményrendszerben csaknem 8 000 figurát tártak föl: gyalogos, íjász, lándzsás és lovas katonákat, harci szekereket. A katonák 1,6-1,7 méter magasak, mindegyik egyedi arcvonásokkal rendelkezik. Egyes figurák állnak, mások támadó pozícióban térdelnek. Felszerelésük és ruházatuk is többféle. A törzs belülről üreges, végtagjaik azonban tömörek. A kezükben lévő fegyverek, valódiak, a lovakon bronzból készült zabla található. Az agyagfigurákat eredetileg színes mázzal vonták be égetés előtt, ez azonban mára megkopott. Ez volt a hadsereg törzskarának modellje.

A szobrászathoz, mivel háromdimenziós művészi kifejezés, nélkülözhetetlen a kőzetek ismerete. A szobrászat elsődlegesen a térrel áll összefüggésben: kitölti, viszonyul hozzá és hatással van az érzékelésére.
A fogalom egyúttal művészi alaptevékenységet is jelöl: egy tárgy fizikai vagy jelentésbeli jellemzőjének megváltoztatását, úgy, mint hely, forma, méret, tömeg, szín, szerkezet, hőmérséklet, illat, környezeti viszony, összetétel, összefüggés. Sok kortárs szobor az elrendezéssel, határvonalakkal vagy egyszerűen az elnevezésével közvetíti jelentését. Egy szoborként definiált tárgy létrejöhet emberi kéz hatására vagy természetes úton.

1875-ben készült székely ólommázas bokály, kettős-életfa és madár ábrázolással. Mérete: magasság: 23,5 cm. Karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép boros edény. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik.

A Miskakancsó egy ólommázas cserépkancsó, emberfejű, süveges boros edény. A süveg alkotja az edény száját és a kiöntőjét, amely összenyomott és lappal fedett úgy, hogy csak kerek nyílás marad rajta. Jellegzetes dísze a hasán levő domborműves kígyó és a szintén domborműves sujtássor. Karcolt és festett minta is előfordul ugyanazon a darabon. Ez az edényforma a közép-tiszai és az alföldi műhelyek specialitása volt. A legkorábbi ismert miskakancsó 1828-ból datált.