2. téma
Emberősünk ékszerviselete és művészete
Egy kis összetört okkert (sárga agyagásvány: árnyalatai a világos okker, az aranyokker és a sötét okker. Nem más, mint vasoxihidráttal megfestett agyagföld)  olvasszunk meg egy csontvelő zsírjával, majd keverjük össze egy kis vízzel , kend az egészet a testedre.  Ez a legősibb testfestési recept, mely több százezer évvel ezelőtt egy dél-afrikai barlangból maradt ránk, az eddig ismert legidősebb művészeti műhelyben ugyanis így készítette emberősünk az első festéket, illetve innen indult útjára a művészet.
Védelem, megfélemlítés, vallásos-hidelem, mágikus szertartás, a vadászati szerencse elérése miatt kezdte emberősünk az első számára fontos jeleket, formákat magára festeni, először az elejtett zsákmány állatvérével majd megtalálta az agyagot a különböző puha ásványokat, amelyek porrátört vízzel, vérrel, faggyúval kevert elegéből az első festékeket elkészítette. Hamar megtalálta az agyagásványokat:  Szürkés, fehér, sárgás vagy vöröses színt tudott használni.
Az első festékek egyszerűen a talajból származtak, jellemzően vörös, sárga és barna színű agyagok voltak Vas-, vagy más fém-oxid tartalmú ércek mállási termékei, melyek nyersen is használhatóak, mint kréta, és égetéssel sötétebb és vörösebb árnyalatot nyertek. Porrá törve és különféle kötőanyagokkal (olaj, akril, stb.) keverve lesz belőlük festék.
Vannak zöld földfestékek is, pl. zöldföld (természetes eredetű ásványi pigment, szilikátokat és zöld ásványokat (pl. szeladonitot) tartalmaz. A sárgástól a kékeszöldig többféle zöld lehet).
A vas-oxidból nemcsak vörös és barna, hanem sárga és fekete festék is készül.

A fekete festéket régen a korom szolgáltatta. Ilyen anyagokat használt az ősember az Altamira, Lascaux és más barlangokban, több tízezer évvel ezelőtt is.
A földfestékek minden kontinensen ismert, folyamatosan használt anyagok maradtak. A testfestés ősi alapanyaga is a földfesték volt: Amerika indiánjai sárga és vörös okkerrel kenték be magukat, innen ered a "rézbőrű" elnevezés.

A leggyakoribb agyagásványok:
Kaolinit                                    Montmorillonit                                       Illit

Egyes vélemények szerint, az ember belső értékeit a külseje határozza meg. A külső megtestesítője belsőnknek. Úgy a férfiak, mint a nők sokat foglalkoznak külsejükkel napjainkban. Nem volt ez másképp régen sem.
Az ékszerek mindig fontos szerepet játszottak az emberek életében. Már az őskorban is tudta az ősember, hogy mi az a „szép”, mivel tudja külsejét feltűnőbbé tenni. Az ékszerek viseléséről már az ókori Egyiptom feltárásain találtak nyomokat. Krisztus előtt kb. 3000 évvel már az ékszerviselés elterjedt dolognak számított.
Emberősünk az ékszereit általában a levadászott állatok csontjaiból készítette el.
Ezek lehettek fülbevalók, karkötők nyakláncok.
A nyakláncokon általában felfűzött fogak voltak, ami számukra totemként szerepelt (megvédte őket a gonosz szellemektől). A legtöbb ránk maradt őskori ékszert a halottak tiszteletének és másvilágban való hitnek köszönhetjük, mivel a halottakat rendszerint ékszerekkel feldíszítve temették el.
Később, az ókorban az ékszerek alapanyaga az arany lett. Erről régészeti leletek tanúskodnak. Az arany használata több okkal is volt indokolt. Megmunkálása viszonylag könnyű volt és tartósan ragyogott nagyon sokáig. Nagyon sok régészeti lelettel gazdagította a múzeumokat az Egyiptomi ásatásokon feltárt ékszerkészletek. Itt megtalálható volt karkötő, nyaklánc, diadém, különböző fejdíszek, stb.
Az ékszerek napjainkban és régebbi időkben is a ruházat kiegészítői voltak, előnyösebb külsőt varázsoltak vele.
Így lett a mítikus-hidelemből divat, figyelemfelkeltő kiegészítő.
Egyesek szerint az ékszerek napjainkban is védelmet nyújtanak, magabiztosabbak vagyunk viselésük alatt. Ilyen ékszerek általában a hegyikristályból és ametisztből készült medálok.

Az ókorban már mindenki előszeretettel viselte az ékszereket a ruházat kiegészítőjeként.
Nagyon népszerűek voltak már akkor is a fülbevalók, nyakláncok és gyűrűk, továbbá a különböző méretű és formájú fejdíszek. Pl. az ékszerek görögöknél való megjelenése a kereskedelemnek volt köszönhető. Ugyanúgy más ókori országokba is a kereskedelem útján jutottak el az új ékszerek, nyakláncok, stb.

Minden ókori népnek meg volt a saját motívuma, amelyet általában az ékszerkészítés során figyelembe vettek. Pl. a görögök gyakran használt motívumai közzé tartozott a különböző állatfigurák használata. Eleinte az ékszereket fizetőeszközként használták a kereskedelmi viszonyok kialakulása során. Később a drágakövekkel díszített ékszereket már csak díszítésre és viselésre használták. Az akkori időkben is több alapanyagot használtak az ékszerek elkészítéséhez. Közkedveltek voltak a kagylóból, gyöngyökből és természetesen a drágakövekből készült ékszerek is. De nagyon elterjedt alapanyagnak számított az almandinnak nevezett gránát, amelyet állítólag a keleti népeknek köszönhetünk, s a kereskedelem során jutott be Európa térségébe.

Az arany ékszerek a legközkedveltebb ékszerek közzé tartozott már abban az időben is. De nem mindenki viselhette azokat. Csak a legelőkelőbb rétegnek volt ez megengedett. Az alsóbb néprétegek csak olcsóbb alapanyagú ékszereket viselhettek. Így különböztették meg őket egymástól.
Később az ékszerkészítés technikája még fejlettebb és pontosabb lett. A köveket jobban megcsiszolták azok kecsesebbek, fényesebbek és mutatósabbak lettek.
A Bizánci nép már ilyen technikát alkalmazott. Megjelennek az új formák és motívumok. De tudjuk azt, hogy ez a kereszténység megjelenésének volt köszönhető. Továbbá annak hogy az 5. században megindult Európában a nagy népvándorlás. A keletről jövő hunok maguk előtt tolták végig Európában a gótokat, vandálokat. A keleti népek magukkal hozták saját kultúrájukat és hagyományaikat. Ennek következtében megjelennek az új keleti motívumok az ékszerkészítésben.
A legkorábbi ránk maradt ékszerek az egyiptomi sírokból valók, legnagyobb részük Kr. előtt kétezer évvel keletkezett.
Egyiptomi ékszerek jellegzetes sajátossága a síkszerűség és az ezt jellemző szimmetria, s ezzel kapcsolatosan a színhatások keresése, melyet a rekeszzománc hatásának teljesen megfelelő fémkeretekbe foglalt színes üveg- és porcelán darabokkal ér el.
Az ékszerkészítőket ugyanaz a szigorú, nemes és erősen stilizáló irány jellemzi, mint az egyiptomi nagy művészeket (festők, szobrászok, mozaikkészítők).
Már a középbirodalom korában, 2000 évvel Kr. e., eléri fejlettsége legmagasabb fokát, úgyhogy a későbbi technikai haladások stílusfejlődést már nem jelentenek.
Az ékszer típusok két ezredéven keresztül ugyanazok maradnak: karkötők, nyakláncok, fejdíszek, amelyek egyben rangkülönbség jelölésére is szolgálnak, diadémok, mellpajzsok, gyűrűk, csattok, kar- és lábperecek kövekkel, vésett dísszel, zománccal vannak díszítve és nagy művészeti fejlettségre utalnak. Gyűrűket is hordanak, férfiaknál gyakori a pecsétgyűrű, a IV. dinasztia idején használatba jön a skarabeus, mely azután uralkodóvá válik.

Az egyiptomi ékszerkészítés leggyakoribb példáinak jellemzői a több tagból összeállított, gallérszerű, nehéz, fél merev nyakék, díszítése áttört, síkszerű, színes és alakos, lehetőleg mozgás nélküli, szimmetrikus formanyelve a falfestményekével megegyező.
A technika is nagy fejlettséget mutat és az öntés, trébelés, cizellálás és vésés minden faját éppen úgy megtaláljuk ezeken a darabokon, mint a granulírozást, filigránt, a zománcot utánzó üvegberakást, sőt elvétve valóságos zománcot is.
Ugyanebből az időből a többi keleti népek,mint az asszírok, babilóniaiak, zsidók, perzsák ékszereiből oly kevés maradt ránk, hogy ezekből következtetéseket alig vonhatunk.
A korai Görögországban ékszert csak az asszonyok hordtak. Egyiptomi és kisázsiai hatás alatt keletkezett a görög ékszer, de az egyiptomi motívumok helyét hamarosan elfoglalják a szép hajlású geometriai díszek, a mitológiai jelenetek és alakos ábrázolások.

Főbb ékszerek voltak: a korona, gyűrűk, tűk és fülbevalók, melyek később oly nagyok lettek, hogy lehetetlen volt őket a fülcimpában viselni, hanem kendőkre erősítve a fej két oldalán mélyen lelógtak s láncokon függő repülő géniuszokkal és orsó formájú testecskékkel voltak díszítve. Nyakdíszeken ugyanilyen láncon függő motívumok fordulnak elő, a karperecek többnyire állatfejekben végződő egy-vagy többsoros pántok, egyáltalán fő ékszer a pánt vagy a koszorú. A koszorúk aranypléhből kalapált lombfüzért utánoznak. A csatokat és tűket levelekkel, gyümölcsökkel, állatfejekkel, isten alakokkal, vagy kisebb jelenetekkel díszítik, de az öv többnyire sima vagy látható helyeken zsinór- és szalagfonatokat utánoz. Az egyszerű, harmonikus rajz nemes formákkal és kiváló munkai sajátságokkal egyesülve a görög ékszert az ötvösség remekeivé teszik.
 
Erős görög hatás alatt állt az etruszk ékszer. Formája kevésbé szép, díszítményei sem oly finomak s gyakran egyiptomi és kisázsiai mintákra utalnak. Az ékszer típusok ugyanazok, mint a görögöknél, a munka tökéletes, a filigrán és granulirozás általános.

A római ékszer etruszk, görög és keleti hatást árul el, alig mondható róla valami jellemző sajátság.
A hanyatló görög művészet díszben túlzsúfoltsága itt talán még erősebb. Kelettől a túl sok ékszer hordás divatját vették át és a gazdag kő, gyöngy, üveg, borostyán díszt.

Az ékszer tömeges készítése magával hozza a formák csekély változatosságát és művészi értékét.

Később barbár hatás is észlelhető, az aranyat nagy tömegekben alkalmazzák és a köveket nem csiszolják, a népvándorlás kori ötvösművekkel, ékszerekkel vallanak rokonságot. (lásd mellékelt ábra)
 

A fényűző Bizáncban jó talajra talált az ékszer. 
A római hatás mellett itt a keleti erősen érvényesül, kedveltek az élénk színű zománcok és a sok drágakő. Az ékszer közvetlen kapcsolatot mutat az öltözékkel, és mint ruhadísz nyer leggyakrabban alkalmazást.
Bizáncban ismét erős a vallással való kapcsolat, szimbólumok gyakoriak itt jelenik meg a IV. században a kereszt először mint ékszer.
 
A bizánciak ruházata fényűző, merev viseletté alakult, amely a testet beburkolta, és eltakarta a természetes alakját. Az uralkodó réteg kedvelte a selyemanyagokat és a brokátot, melyeket nemesfémekkel és gyöngyökkel gazdagon hímeztek. Megjelenik a korona és az uralkodók örök jelképe marad.
A román korból alig maradt ránk ékszer.
 A csúcsíves ízlés korából szintén kevés. Gyűrűk, övek, koronák, násfák az építészettől átvett csúcsíves formákat mutatják.
De annál nagyobb fellendülést nyer az ékszer. a XVI. században. A reneszánsz az antik ékszerhez kapcsolódik,  de csak munkailag, a mitológiai tárgyban és a groteszkekben.
Filigrán már nem készül, az arany sem igen jut érvényre, mert nielloval (fémeknek és kénnek keveréke, mellyel az ezüstöt feketére festik), zománccal és drágakövekkel fedik.
Fő típusok a lánc és a násfa. A lánc nyakékül és öv gyanánt használatos, néha finoman dolgozott csatként.  A násfáknál (mindenféle függő ékszer) a sokféleség és a gazdag, finom kidolgozás csodálatra méltó.
A XVII. században az ékszer művészi gazdagsága hanyatlani kezd,  nem szeretik már a változatos színes, zománcos szalagdíszeket s a kövek minőségére és érvényesítésére fektetik a fősúlyt.
A 17. század közepén, a gyémánt ékszer lesz divatos, még inkább háttérbe szorul az ötvösmunka, a foglalat gyakran ezüst, s hogy a gyémántot emelje feketére zománcozott az ékszer.
A formák mértaniak, merevek, vagy a barokkművészetből vettek, nyugtalanok, de nehezek. Mazarin és XIII. Lajos ízlésének köszönhető a gyémánt uralomra jutása és egyáltalán a XVII. századtól kezdve Franciaország veszi át az eddig Olaszországtól vitt irányító szerepet.
XV. Lajos uralkodása alatt divatba jött rokokó ízlés  finom kagylós és lombdísze kedvező hatással volt az ékszer fejlődésére. A kő azért még a fontosabbik rész és ismét némi szerephez jut a foglalat is.
A XVIII. sz. vége s a XIX. sz. az ékszert is a régi művészeteket utánzó erőtlen és művészietlen mederbe terelte. Az ékszer tömeges előállítása és a halott, utánzott formák értéktelen és sablonszerű eredményeket hoztak létre. A XIX. sz. közepén már próbálkoznak különösen a németek, hogy a francia hatás nyűge alól szabaduljanak és reneszánsz ékszerek utánzásával iparkodtak a gyémánt és más kövek túltengését ellensúlyozni. A század végén természetből vett és erősen stilizált növényi formák alkalmazásával szorították ki a históriai formákat, de ezek az erősen hajlított szecessziós formák is csak átmenetiek voltak.
A későbbi századok alatt már semmilyen új motívum nem jelenik meg. Ebben az időben már az ókori motívumok utánzásával próbálkoznak meg több-kevesebb sikerrel. Az 1800-as évek végén a növényi formák alkalmazásával próbálkoztak az ékszerkészítők. A már használatban lévő motívumok a későbbi idők során sem szűntek meg, csak tökéletesítették őket. Ugyanúgy használták a gyémántot és drágaköveket az ékszerek készítése során. Próbáltak az ékszerkészítők a természetességre törekedni.